marketigazságok - KKV

Hazai kisvállalkozói beltenyészeti igazságszaporulat-szemle, avagy sovány könyvből is csöpög néha zsíros tej.

annyit adj, amennyit kérnek (minden más too much)

a magánéleti igazság a bizniszben is működik: a legtöbb KKV tulajdonos nem tud leállni, ha egyszer bekerült egy másik céghez partnerként, és ez oda vezet, hogy mindent IS el akar adni, holott főleg abban kéne jónak lenni (és elsősorban annyit adni), amit és amennyit kérnek - bármely más esetben túlcsordulsz (és tönkreteszed az oda vezető csatornáidat)

ez nehéz kérdés, mert a leadért megdolgoztunk (fizettünk idővel, pénzzel vagy bármi mással), és igyekszünk azt maximálisan kiaknázni - ugyanakkor a hosszú távú együttműködés alapja az, hogy 1) fel van építve (ti. hosszú távú), 2) gondoskodó, azaz azt adja, ami a másiknak szeretetként/törődésként jelenik meg az érzelmi (és más) bankszámláján • a kettőt együtt úgy hívják: stílus • a nyomulás meg nem jó stílus

(a jó értékesítő is akkor ad további ajánlatokat, ha érzi, hogy arra van bármilyen fogadókészség)

mindenki szeretné azt hinni, hogy piaci alapon akar király lenni,

de ha őszinték vagyunk, a saját kis diktatúránk lenne a legjobb, ezért keressük (teremtjük?) a réspiacokat, ahol nincs más vélemény, csak a sajátunk

alapvető emberi jellegzetesség, hogy erre törekszünk, és amikor a vevővel kommunikálunk, pont azon vagyunk, hogy elhitessük vele, hogy a mi termékünk pontosan az, amire az ő világképének (abszolút igazságának) igazolásához/kifejezéséhez szüksége van • mi azonban ne essünk ebbe a hibába, mert a piac egyének (és egyéni preferenciák) sokaság, mi pedig nem lehetünk egyszemélyes sokaság

az igazán bölcsek nem a már felosztott torta egy mostaninál nagyobb szeletére törekednek,

hiszen mindenki ezt akarja (eképpen ez ütközik a legnagyobb ellenállásba), hanem növelik a torta alapterületét • na persze, de hogyan? • mert egy tortának nem csak területe van (legyen ez mondjuk a piacba bevont népesség aránya), hanem vastagsága, sűrűsége, cukrossága is • egyszóval egy csomó olyan dimenzió, amire a konkurencia nem is gondol

(pl. okosórát igen sok nyugdíjas is vett, egészségmegőrzési okokból, pedig ők aztán nem a high-tech szegmens tipikus korai elfogadói, sőt, szerintem rajta sem voltak a tervezett görbén, em áj rájt?)

nézzük már meg, hogy meddig ér a karunk:

ne koncentráljunk erőforrásokat olyan területekre, amik nem esnek az (erőforrásaink által logikusan megengedett) befolyásunk alá • a befolyásolt terület nagysága ugyanis attól nő MAJD, hogy milyen MINŐSÉGBEN dolgozunk a MOST reálisan elérhető piacokon

a növekedés még légüres térben is a legnehezebb dolog egy KKV életében, mert olyan belső kihívásokat támaszt, amiknek igen nehéz megfelelni • ha ezt megfejeljük a természetes mohóságunkkal, akkor oda jutunk, hogy egy kiforratlan struktúra akar lehetőségeinél nagyobb számú kérésnek eleget tenni, ami végül tönkreteszi majd magát a szervezetet

a megtartás olcsóbb lenne, mint a megszerzés,

és ezt most ne csak a klasszikus vevőoldali retention/acquisition párosra értsd, hanem a szervezeten belüli "fogyasztókra", azaz a szervezet elemeire • a legtöbb hazai KKV súlyos pénzeket öl a munkaerő megszerzésébe, integrálásába és képzésébe, hogy aztán banánhélyak sorozatát szórva maga elé pofára essen az egyébként is frissen felmosott HR folyosón

úgy viselkednek, mint a tinderfüggő FOMO-s egyén, aki nem tud megállni annál, amilye van, mert a következő olcsóbban lehet jobb (természetesen ez mindaddig igaz, amíg utólag ténylegesen ki nem számoljuk)